2008. március 29., szombat

A Strisch

(Nem is tudom, hogy így kell-e írni a nevét.) Ő volt az osztályfőnökünk ötödiktől nyolcadikig; matekot tanított. Magas volt, kopasz, dohányos (vagy ő, vagy a Lux még a vaskályha fűtötte osztályban is rágyújtott valamelyik hideg téli napon – talán többön is), mindig kék köpenyt hordott, és valahogy szerettük – én is, pedig matekból roppant harmatos teljesítményt nyújtottam, és nem voltam valami nagyon jó (nyugodt, problémamentes) gyerek. Annak ellenére kedveltem, hogy pofozott…

Egyszer az iskola előtt találkozott az osztály, mehettünk valahová, és Kuci néni is ott forgolódott körülöttünk. Odaszólt a Strischhez, ezt mondva: „Hej, Jancsika, Jancsika!” Nagy Karcsi azonnal leütötte a labdát, a fülünkbe suttogva: „Mért nem nőttél nagyobbra?”
Ez háromszorosan is vicces volt: egyrészt azért, mert a Karesz ezt kapásból mondta, felismerve a helyzethez illő legtökéletesebb folytatást, másrészt azért, mert Kuci néni mintegy két fejjel volt alacsonyabb osztályfőnökünknél, harmadrészt pedig azért, mert a Strisch bizony JÁNOS keresztnévre hallgatott.

Általában nyugodt volt és jóindulatú, valószínűleg egyformán bánt mindnyájunkkal, és főként kellő humorral szemlélte az osztály (és talán a világ) dolgait. Ő maga is használt mókás fordulatokat, pl. „Gyere ki a kis fekete táblőhöz!”, „Nézz csak bele vizenyős zöld szemeimbe!”

Egy évvel a ballagás után osztálytalálkozófélét tartottunk, amire azután nem volt példa – nagy sajnálatomra. Nem lehettünk ott nagyon sokan, mert úgy rémlik, hogy a Strischnek meséltem költészeti ambícióimról. Biztatott, és azt javasolta, hogy ne vegyem túlzottan figyelembe az esetleges kritikus hangokat, járjam csak a magam útját – Petőfi is így kezdte.

Költő ugyan nem lettem, de igyekszem megfogadni a tanácsot.

2008. március 25., kedd

Pofozás

A Strisch pofozott. Rendszeresen és jogosan (bár manapság a testi fenyítés minden formáját elutasítom, utólag elismerem, hogy osztályfőnökünk igyekezett igazságosan pofozni, azaz nem csak én részesültem ezekből a taslikból).

Egyszer már megint rossz fát tettem a tűzre, és már megint lebuktam, ahogy az lenni szokott; Strisch János az osztály előtt pofozott, mármint engem. Gyakorlatilag semmire sem emlékszem a dologból. Nem emlékszem, hogy egyedül álltam-e kint, hogy miért kaptam a fenyítést, hogy egyáltalán hanyadik osztályban történt – csak egyetlen momentum őrződött meg bennem: pillantásom az órára.
Az úgy volt, hogy a Strisch – akkurátus ember lévén – kimért, rendes, lendületes pofonokat osztott, megadta a módját – mintegy celebrálta ezt az aktust, s ehhez rendelkezett is megfelelő fizikai feltételekkel. Ruhásszekrényként tornyosult az ember előtt, hatalmas, egy tömbből faragott figura, ahogy mondta „vizenyős zöld szemeivel”, kieresztette a hangját, amikor dühbe jött – no ekkor az egyébként mindig zsivajgó osztályban hirtelen minden elcsöndesült, pisszenést se lehetett hallani. Most is ilyesmi történhetett, és már javában zajlott a büntetés: hat-nyolc nyakleves után lehettünk (a Strisch, én és az osztály), amikor az egyik frász utáni szünetben (titokban már kissé könnyes szemmel) egyszer csak kissé felemeltem a bal csuklómat, és megnéztem az órámat.

Fogalmam sincs, mi lelt, hogy ezt tettem – számomra is kissé váratlanul –, elég az hozzá, hogy az osztályfőnök nem kezdett el gondolkozni gesztusom elemzésén, hanem talán mérgesen, talán egyszerűen pedagógiai megfontolásból újabb taslikat mért ki nekem lapát tenyerével.
Az eset után hősnek éreztem magam: hősi tettet hajtottam végre. Mintha Hüvelyk Matyi vagy Ludas Matyi vagy valami hozzájuk hasonló népi hős lettem volna, aki ezzel a váratlan mozdulattal erkölcsi győztesként került ki a kis ember és a nagy ember közötti küzdelemből…

Ez körülbelül 45 éve történt. Miért, miért nem – nem tudom, egy tény: nem hordok órát.

2008. március 2., vasárnap

Fejelőbajnokság Keszthelyen

Fejelés

Van két kapu, valamivel jelzett két kapu (pl. mackófelsővel meg egy kővel), van egy viszonylag könnyű labda és két játékos. Máris kezdődhet a fejelés.

Óriási partikat játszottunk – valószínűleg csabás osztálytársaimmal is (bár erről Laci unokatestvérem jut eszembe meg a Tápióbicskén folytatott fejelőcsaták). Jónak számítottam ebben a diszciplínában, és amikor valószínűleg hetedik után a Balaton partján megrendezték a csabás tábor fejelőbajnokságát, akkor azt hittem, hogy a döntőbe jutok, és ott a favorit Szűcs Istvánnal játszhatok a győzelemért. (Ha jól emlékszem, Lux Alfréd és Strisch osztályfőnökünk is fejelt, de nem biztos, nem valószínű, hogy beszálltak volna a bajnokságba.)

Nagyon készültem az egyik meccsre: felvettem a melegítőmet, hogy vetődjek, ha szükséges – borzasztóan akartam a győzelmet. Emiatt görcsössé válhattam, és kikaptam, pedig az ellenfél gyengébbnek tűnt, nem is készült rá különösebben, egy szál fecskében játszott. A srác neve már rég elszállt az emlékezetemből, azt viszont még ma is pontosan tudom, hogy „balos” volt, tehát a labdát jobb kézzel dobta fel, és jobb oldalról fejelt – ez engem teljesen összezavart, elbizonytalanított; egyszerűen nem tudtam, hogy hova fog jönni a labda – vesztettem.
Annyira el voltam keseredve, hogy a meccs után valahová elvonultam bőgni! Pedig ez velem igen ritkán fordult elő. Egyszercsak felbukkant a srác, és vigasztalni próbált. Utólag is (így negyven év után) köszönöm!

2008. január 28., hétfő

Gombozás

Az iskola nemigen érdekelt. Annál inkább a gombfoci. Gyakoroltam is minden áldott nap. Tulajdonképpen mindig gombfociztam, s amikor mégsem, akkor pedig igyekeztem a suli udvarára focizni az osztálytársakkal.

Az akkoriban menő csapatokat vetettem meg a szüleimmel (vagy vettem meg magam egy idő után): Internationale (G. Sarti - Burgnich, Guameri, Picchi, Facchetti - Bedin, Suárez, Corso - Jair, Mazzola, Peiro – ez a 65-ben BEK-döntőt nyert csapat – éppen a másik kedvencem, a Benfica ellen: Costa Pereira (65. Germano) - Cavém, Germano, Raúl, Cruz - Neto, Coluña - José Augusto, J. Torres, Eusébio, Simoes). Ide tartozott a Manchester, a brazil válogatott, a Fradi stb. Ha egyedül voltam, akkor is gomboztam, meccseket játszottam, és ezeket hangosan közvetítettem, mégpedig Szepesi György hangján (aki akkoriban a rádió első számú focikommentátora volt). A meccsekről egy füzetben jegyzőkönyvet vezettem, és ezt nagy becsben tartottam.

Természetesen gyakran játszottam az osztálytársaimmal otthon vagy idegenben. Leggyakrabban a Nagy Karcsi jött föl hozzánk gombozni, de én is elmentem játszani a Schefferhez, Sík Péterékhez, talán az Erdőhalmihoz is.

A Karesz balkezes volt, és többnyire izgalmas meccseket játszottunk, de közben rengeteget nevettünk mókás megjegyzésein. (Vele később is jó barátságban voltam, amikor végre engem is felvettek a Külkereskedelmi Főiskolára, ahol együtt írtuk az Ifimpex c. iskolaújságot, éjszakába nyúlóan beszélgettünk dolgainkról, sőt együtt sportoltunk is, ő röpizett, én kosaraztam; együtt vettünk részt több Külker Olimpián.)

Említett társaimra mind fölnéztem, mert lényegesen jobban tanultak nálam, nem volt miért izgulniuk az órákon – szemben velem, erősen közepes teljesítményű diákkal. Közülük is kiemelkedett Scheffer Péter, aki nemcsak az eminensek közé tartozott, hanem gombozásban és egyéb sportokban is szinte verhetetlennek számított. (Roppant megtiszteltetésnek éreztem, amikor egyszer a Vérmezőn csak azzal a feltétellel volt hajlandó focizni, ha én is az ő csapatában játszhatok. – Később, középiskolás korunkban együtt kosaraztunk a BSE-ben, és ott is kisvártatva bekerült a kezdő ötösbe, míg én csak csere voltam.)

A gombozás szent dolog. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem feleségemmel, de ez már sokkal későbbi történet.