2008. március 29., szombat

A Strisch

(Nem is tudom, hogy így kell-e írni a nevét.) Ő volt az osztályfőnökünk ötödiktől nyolcadikig; matekot tanított. Magas volt, kopasz, dohányos (vagy ő, vagy a Lux még a vaskályha fűtötte osztályban is rágyújtott valamelyik hideg téli napon – talán többön is), mindig kék köpenyt hordott, és valahogy szerettük – én is, pedig matekból roppant harmatos teljesítményt nyújtottam, és nem voltam valami nagyon jó (nyugodt, problémamentes) gyerek. Annak ellenére kedveltem, hogy pofozott…

Egyszer az iskola előtt találkozott az osztály, mehettünk valahová, és Kuci néni is ott forgolódott körülöttünk. Odaszólt a Strischhez, ezt mondva: „Hej, Jancsika, Jancsika!” Nagy Karcsi azonnal leütötte a labdát, a fülünkbe suttogva: „Mért nem nőttél nagyobbra?”
Ez háromszorosan is vicces volt: egyrészt azért, mert a Karesz ezt kapásból mondta, felismerve a helyzethez illő legtökéletesebb folytatást, másrészt azért, mert Kuci néni mintegy két fejjel volt alacsonyabb osztályfőnökünknél, harmadrészt pedig azért, mert a Strisch bizony JÁNOS keresztnévre hallgatott.

Általában nyugodt volt és jóindulatú, valószínűleg egyformán bánt mindnyájunkkal, és főként kellő humorral szemlélte az osztály (és talán a világ) dolgait. Ő maga is használt mókás fordulatokat, pl. „Gyere ki a kis fekete táblőhöz!”, „Nézz csak bele vizenyős zöld szemeimbe!”

Egy évvel a ballagás után osztálytalálkozófélét tartottunk, amire azután nem volt példa – nagy sajnálatomra. Nem lehettünk ott nagyon sokan, mert úgy rémlik, hogy a Strischnek meséltem költészeti ambícióimról. Biztatott, és azt javasolta, hogy ne vegyem túlzottan figyelembe az esetleges kritikus hangokat, járjam csak a magam útját – Petőfi is így kezdte.

Költő ugyan nem lettem, de igyekszem megfogadni a tanácsot.

Nincsenek megjegyzések: