Pofozás

A Strisch pofozott. Rendszeresen és jogosan (bár manapság a testi fenyítés minden formáját elutasítom, utólag elismerem, hogy osztályfőnökünk igyekezett igazságosan pofozni, azaz nem csak én részesültem ezekből a taslikból).

Egyszer már megint rossz fát tettem a tűzre, és már megint lebuktam, ahogy az lenni szokott; Strisch János az osztály előtt pofozott, mármint engem. Gyakorlatilag semmire sem emlékszem a dologból. Nem emlékszem, hogy egyedül álltam-e kint, hogy miért kaptam a fenyítést, hogy egyáltalán hanyadik osztályban történt – csak egyetlen momentum őrződött meg bennem: pillantásom az órára.
Az úgy volt, hogy a Strisch – akkurátus ember lévén – kimért, rendes, lendületes pofonokat osztott, megadta a módját – mintegy celebrálta ezt az aktust, s ehhez rendelkezett is megfelelő fizikai feltételekkel. Ruhásszekrényként tornyosult az ember előtt, hatalmas, egy tömbből faragott figura, ahogy mondta „vizenyős zöld szemeivel”, kieresztette a hangját, amikor dühbe jött – no ekkor az egyébként mindig zsivajgó osztályban hirtelen minden elcsöndesült, pisszenést se lehetett hallani. Most is ilyesmi történhetett, és már javában zajlott a büntetés: hat-nyolc nyakleves után lehettünk (a Strisch, én és az osztály), amikor az egyik frász utáni szünetben (titokban már kissé könnyes szemmel) egyszer csak kissé felemeltem a bal csuklómat, és megnéztem az órámat.

Fogalmam sincs, mi lelt, hogy ezt tettem – számomra is kissé váratlanul –, elég az hozzá, hogy az osztályfőnök nem kezdett el gondolkozni gesztusom elemzésén, hanem talán mérgesen, talán egyszerűen pedagógiai megfontolásból újabb taslikat mért ki nekem lapát tenyerével.
Az eset után hősnek éreztem magam: hősi tettet hajtottam végre. Mintha Hüvelyk Matyi vagy Ludas Matyi vagy valami hozzájuk hasonló népi hős lettem volna, aki ezzel a váratlan mozdulattal erkölcsi győztesként került ki a kis ember és a nagy ember közötti küzdelemből…

Ez körülbelül 45 éve történt. Miért, miért nem – nem tudom, egy tény: nem hordok órát.